Mindazoknak akik egyszer már elkéstek.
Felkelt, és borzasztóan zavarta ahogy a nap a szemébe süt. Megfordult, és a fejébe nyomta a párnát. Aludt volna még, de nem hagyta senki. A nap is zaklatta, alattomos kis sugaraival, melyek átsomfordáltak a függöny résein, de leginkább az idő volt az ami nem hagyta nyugodni.Az idő, amely sürgette, nógatta egyfolytában, most is ott loholt a nyakában. Mennie kellett. Felkelt az ágyból, ami nyomban kihűlt. Felöltözött, és futva elindult.Nem késett el. Épphogy. A fiú már ott várt rá, várta, hogy magyarázatot kapjon mindenre.El kellett mondania miért hagyta cserben. Hebegett-habogott, szavai összeakadtak ahogy ki akartak törni ajkai fogságából, s közben a szeme lassan könnybe lábadt.Összerezzent, a szavak mind kizuhantak, és a kétségbeesett némaság kúszott elő helyettük.Nem bírt többet szólni. A könnycsepp végig csorgott arcán, ahogy a fiú szemét kémlelte.Aztán a fiú elnézett. Nem nézett oda, míg meg nem hallotta, hogy a könnycsepp milyen súllyal koppan a padon, mily nehéz érzésekkel van tele.Ránézett a lányra. Szemei könnypatak mögül könyörögtek a bocsánatáért.Aztán a fiú felállt és elsétált.
Nyina
Utolsó kommentek