Közöny érzete szorítja lelkedet;
Talán azt érzed most
Valami meghalt benned
Mindez kiöli belőled a szót.
Hiába jönne annyi minden
Csak nézel össze-vissza
Figyeled, mi folyik ott bent,
De az ajtót senki ki nem nyitja!
A kulcslyuk pedig túl kicsi
Befelé hiába lesnél,
Mégse látszik semmi.
Feladod, és másik ajtót keresnél,
Hátha ott beengednek,
De a labirintus soha nem ér véget,
Eljön az idő, hogy mást kell keresned.
Elindulsz a hosszú úton,
Készen nem állsz még ugyan,
Nehogy azt hidd, hogy túlzok;
Tényleg nem vagy a magad ura!
Most már rátalálnál magadra,
Rohannál sietve,
Főleg ha valaki magához hívna,
S remegve megölelne.
Utadon kettősség kísér;
A kétely és a szenvedély,
De új holnapot ígér,
S társul hozzá a remény.
Na de most már elég,
Nem ennek érzed szükségét
A vadászösztön bizony újra éled még...
Noyci 2008. február 29.
Utolsó kommentek